Mindig is imádtam figyelni másokat, mások életének alakulása mögé nézni és szabadjára engedni a gondolataim.
Vajon miért és meddig történik velünk hasonló és hasonló szituáció újra és újra?
Meddig megyünk el, mire érezzük a változás szelét?
Vajon képesek vagyunk-e elrugaszkodni a megszokott világnézetünktől, azért hogy valami teljesen más legyen?
És vajon mindezt hogyan is csináljuk?
Látok embereket, akik a saját fejlődésük útjában állnak. Látom, hogyan ismétlődnek meg szituációk, érzések és helyzetek.
Az örök körforgás.
Nem állni bele az életünkbe olyan, mintha mindig azt várnánk, hogy más oldja meg, más valaki élje az életünket.
Ahol mások mondják meg mi a jó nekünk, mi tévők legyünk, hogyan kellene élni az életünket, mi lesz belőlünk és így tovább. Az érzés, mintha korlátok között lennél és arra várnál szabadítson ki valaki, mikor a kulcs hozzád van végülis kötve.
A legnagyobb dolog az életben, hogy miénk a döntés szabadsága és a következmények vállalása is.
Sokan azért félnek dönteni igazán, mert az az után jövő eseményeket, érzelmeket már nem akarják. Pedig nincsen az egyik a másik nélkül. Nem szembenézni azzal, hogy szabadságomban én teremtettem valamit, nem vezet boldog és kiegyensúlyozott élethez.
Az a fránya felelősségvállalás, ami olyan sok mindenkinek, olyan nehezen megy.
Az egó, ami földbe döngöl és kétségek közé taszít, hogy ne tudj dönteni. Nem a legkönnyebb.
De a döntéssel erő születik. Erő arra, hogy képes vagyok megélni önmagam, a szabadságom mindennel, ami utána érkezik. Erő arra, hogy mindent túl élhetek.
Amikor döntök és önmagam vagyok a döntésben, felfogok szabadulni. Élni fogom azt, hogy minden azért történik, hogy túl tudjak lépni önmagam keretein.
De hogyan jut el az ember addig, hogy azt tudja mondani, érzem ez a döntés lesz az igazi?
Apránként.
Figyelni kell, hinni kell, túl kell lépni önnön kishitűségünkön. Befogadóvá kell válnia, arra, hogy elhiggyük az élet nem az ellenségünk, hanem az egyik legjobb cinkos társunk a világon, aki abból hozza ki a legtöbbet, akik éppen vagyunk.
Eljutni oda, hogy ne kérdőjelezzük meg az életet bármilyen negatív, nehéz érzésű tapasztalatot szül, ahhoz sok olyan döntés kell, mikor önmagunk vagyunk.
A legnagyobb segítő társam az életben a megérzéseim. Az a belső mély érzés, ami jelzi, hogy éppen számomra valami jó lesz vagy nem igazán.
Sokat hallani erről mostanság, de mi van akkor, ha valaki nem hallja ezt a duruzsolást?
Ha valakinek a fejében lévő gondolat kavalkád, elnyomja azt a belső érzést?
Egyet tudok mondani, mikor nem érzem a belső hangom, akkor tudom, hogy sokkal többet és jobban kell magammal törődni és lenni.
Törödj magaddal, Meditálj, jogázz, olvass…gondolkozz kérdésekben és engedd, hogy az agyad teljesen mással legyen elfoglalva.
Én idős figyelem elterelés.
És egyszer csak ott lesz a válasz. Lehet, hogy sokáig fog tartani, nem biztos, hogy ma vagy holnap, de ott lesz és tudni fogod.
A körforgás tudatosággal megszakítható.
Mikor benne vagyok egy szituációban, megfigyelem magam, az érzéseim, a gondolataim és azt, hogy hogyan reagálnék most alapból?
Felteszem a kérdést, ha a szeretet vezérelné minden megnyilvánulásom, akkor mit tennék most máshogyan, mint eddig?
Hogyan tudok mást választani, nem azt, amit eddig?
Mert ha változtatunk, minden változásnak indul.
Különbözőek vagyunk, máshol tartunk az úton, de az önszeretet, az önmagunkra való figyelés mindenkinek elhozza a „sikert”.
Ha pedig nem tudod hogyan, írj nekem és segítek!
Ölellek,
Andi
@volnerandicoach