Kiégés Nőként, Egy maszkulin értékeken alapuló társadalomban?

Lehetséges.

Sőt szerintem az elmúlt évtizedben “Női betegség” lett.

A Nőiesség után talán a második legnagyobb téma, amivel foglalkozom mostanában.

Saját bőrömön tapasztaltam meg, mit jelent ez!

A történetem még 2020ból indul, mikor igazán egyedül lettem/ éltem Angliában.

Túlontúl égett bennem a feminista, független, egyedülálló nő és ezerrel pörgött az életem, dolgoztam amennyit lehetett, utazgattam. 

Igazán megéltem a mai modern nő aspektusait.

Azon a nyáron vettem észre magamon, hogy kezdek stresszes lenni, hogy a kimerülés fizikailag és lelkileg, a döntésem leendő súlya, a maximalizmusom és elvárásaim magammal szemben és a folyamatos pörgős életmódom, egyenesen egy kiégés kellős közepére visznek.

Akkor még nem tudtam beazonosítani a kiégést. 

Azt hittem csak elfáradtam és pihenés kell.

Mindent kizárva, Döntöttem, Haza költöztem.

Talán ezért engedte el magát az életem és engedte meg magának, hogy belefáradjon mindenbe. A 200 fokon égésbe, a túl sok munkába, a túl sok „csalódásba” és a haza költözés okozta stresszbe.

Minden porcikám, a lelkem, a belső vezetőm és az életem is, a lassulással találkozott szembe, hogy várjak, legyek türelmes, éljem meg azt, ami most van.

Mondanom sem kell a modern női énem hogyan válaszolt először. Sokszor lendületbe jött. Harcolt, mikor erőt érzett magában, mert hiányzott a pörgés, nem találtam magam nélküle. Nem tudtam ki vagyok és merre tovább.

Ezt volt nagyon nehéz feldolgoznom. 

Hogy lassulnom kell, hogy gyógyuljak, mikor az egész életem a gyorsaságról, energiáról és erőről szólt.

Akkor még nem vettem észre, hogy az életemből kifolyólag a jin energiát, a női energiát, teljesen a jang, férfi, maszkulin energiába fordítottam.

Átfordult a lágy feminista énem, és nőként maszkulin energiával éltem.

Azt éreztem szétrobban bennem minden, amit építettem, és hogy én tartom iszonyú nagy erővel vissza, miközben az élet azt akarja, hogy bízzak és engedjem el.

Azzal azonosítottam magam, amit nap-nap után teszek. A folyton cselekvő és megoldani akaró énem a poklot élte meg.

Folytonos harc magammal és nem tudom hogyan tovább és ki vagyok én után, elengedtem és 

szétrobbant. 

Nem tudtam tovább és nem is akartam már, az életem férfija és nője is lenni egybe. 

Döntenem kellett.

Vissza kellett találnom a női minőséghez, a saját energiámhoz.

És, hogy ne legyen minden ennyire “egyszerű”, mindennek a küszködés, “energia válság” és önmagam újra megtalálása közepén, érkezett a szerelem az életembe. A legnagyobb tükör, amit valaha kaptam.

Ő a maszkulin “felem”, akinek a tükrében fedeztem fel, hogy a kiégésem, a női energia elnyomása, a maximalizmusom, túlfokozott feminizmusom és a túlhajtott életem miatt született meg bennem. 

Én hoztam létre.

Tudat alatt le akartam győzni a férfiakat, meg akartam mutatni, hogy egyedül is bármire képes vagyok, hogy helyt tudok állni egy maszkulin értékeken nyugvó társadalomba.

Megtettem. De nem éreztem végül jól magam benne. Meghazudtoltam önmagam, a lényem, a Nőiességem.

És ez volt a kiégésem.

Ezzel nem azt mondom most sem, hogy ezek nem voltak igazak vagy nem vagyok rá képes, és hogy el kell viselni a maszkulin társadalom megkülönböztetését, (Ó nem), hanem csak azt jelenti, hogy most már nem akarom így, ilyen energiával élni a mindennapjaim.

Ez a különbség, az erőm meg van, csak már nincsen szükségem és nem is akarom egyedül se és megmutatni se. 

Nem akarom úgymond legyőzni a férfiakat. Én Nő vagyok… női energiával a nőket akarom támogatni. Mindig is ebben voltam önmagam.. felemelni másokat.

Közel másfél év hosszú volt az út, mire azt tudom mondani, hogy a kiégésem elhagyott engem.
A boldogság legmagasabb fokait éltem meg, miközben a lelkem a poklot is megjárta.

Kellett, hogy darabokra törjem és azt mondjam az életnek, legyen ahogy te akarod. Lepj meg.

Lerakni mindent, amit cipelek, amit mélyről,  régről, gyerekkorból hozok.
Le kellett mennem a lelkem mélyére, hogy ki tudjak mászni innen.

Minden, ami elől menekültem, amivel nem akartam szembenézni, megtalált a legmélyebb időszakomban.

A kiégésem volt a legnagyobb tanítóm az elmúlt évek után.
Földig romboltam benne azt, aki vagyok, hogy tudjam, ki vagyok én igazán.
El kellett veszítenem önmagam, hogy megtaláljam magam.
Vagyis inkább meglássam magam.

Kemény dolog ez a kiégés.
Ha nem ismered fel, ha tudatosan nem figyelsz magadra, sokkal keményebb helyekre visz.

Ölellek, 

Andi 
és érkezem nemsokára a következő résszel!