Amikor eldöntöttem, hogy haza költözöm Angliából, az igazi szív döntés volt.
A szívem hozott haza.
Mégis még lassan 2 év után is, elengedni nem igazán tudom.

Nagyon sokat agyaltam, hogyan kellene, mit kellene, vajon tényleg ezt akarom-e, mit súg a szívem?!
Ha mindent és mindenkit kiveszek a képletből, akkor mit mond a lelkem?

Őrlődtem, nem tudtam aludni, azt éreztem nem tud többet adni nekem már a hely, mégis úgy sírtam, mint egy gyerek, mikor el kellett köszönnöm.

Belefáradtam és hagytam magamnak, kő kemény 6 év tartás után elengedni mindent.

Eljutottam arra a pontra, hogy térdre rogytam az élet előtt és azt mondtam legyen.

A hitem volt a legnagyobb társam az úton, hogy tudtam minden megérkezik és minden, ami történik, vezet valahova.
Oda ahova a lelkem indul.
Nagyon nehéz volt átadni az irányítást. Néha sikerült, aztán felülkerekedett újra “a majd én jobban tudom”.

Alázat kellett az élet felé, hogy megmérjen és én engedjem, hogy minden jönni tudjon.

Folyamatosan dúlt bennem a harc, a cselekvő énem, a személyiségem, akivel azonosítottam magam, nem bírta elfogadni.

A csend volt a hű társam, hogy meghalljam a lelkem.
Minden a lassulást hozta, amit nem bírtam elviselni.
Tudtam a szívem mélyén okkal jön, engedjem, mutatni fog valamit.

Nagyon lassan sikerült, igazán engednem.
De hozott egy másfajta energiát, amivel máshogyan tudtam “alkotni”.
De először azt kellett hozzá, hogy ne csináljak semmit, hogy bármennyire nehéz is áldozattal fog járni, mégis hagyjam, hogy az élet, az idő ezt most megoldja és ne próbáljam megoldani, mert azon a gondolati szinten nem tudom.

Elkezdett vonzani a jóga, a belesimulás, az engedés, a teljes magamra és befelé figyelés.

Folyamatosan figyeltem magam.
Mit érzek, mik jönnek fel bennem?
Hol van bennem ellenállás?
Hol nem hiszek éppen?

Nem láttam a kiutat. Nem tudtam hova visz út.
Meg akartam oldani, de csak rosszabb lett, erőltettem. 
Mindig azt mondom, amit erőltetni kell, azt nem kell erőltetni.
Így végül nem könnyen, de átfordítottam magamban valamit. Hogyha eddig ezt csináltam  és az ezt hozta, akkor mást kell tennem, hogy mást hozzon.
Elengedtem, mert tudtam csak jobb jön.

Elkezdtem magamra figyelni, hogy jól érezzem magam, hogy abba a pillanatban éljek, ami van, akkor is, ha a jövő ködös még.
Bíztam és hittem minden rendben van.

Teljesen átengedtem magam a pihenésnek, a lelki töltődésnek és élveztem mindent, amit az élet nyújt.

Szeretem magam, fontos vagyok magamnak, nem tudtam tovább bántani magam.
Éreztem, hogy minden a helyére kerül.
Most is érzem.

A megérzésem a legnagyobb útmutató az életembe.
Nekünk, nőknek igazán jól tud működni, ha figyelünk rá.
Egy igazi aduász!

A kulcs a figyelem.

A kiégést meg kell élni, hagyni kell, hogy megmutassa miért jött.

Mi az, ami nem “jó” az életedbe?
Hol van, ahol változás jön?
Mit tudsz megtanulni magadról a mélyben?

De mellette tudatosan figyelni kell magadra, befelé és megérezni a megérzéseid.
Azt a duruzsoló hangot, ami ott van és felhívja magára figyelmed, mikor tennél valamit, de érzed, hogy nem az lenne az igazi.

El kell fogadnod, hogy most ez van, nem vagy tökéletes, az életed sem az és megengedni magadnak, ha pihenni kell, de nem csak fizikailag, hanem lelkileg is.

Segítőhöz fordulni, aki együtt tud látni és gondolkodni veled.

Meghallgatni, de nem elfogadni azok véleményét erről, akik nincsenek a te helyedben.

Elengedni az elvárásaidat, az egót, hogy ki mit gondolhat.

Szeretni, szeretni és szeretni magad. Így is.
Főleg így, ha minden kilátástalan éppen, ha nem tudod ki vagy, vagy hogyan kerültél ide.

És figyelni befelé, magadra és engedni a testednek, a lelkednek azt, amire érzed akkor, hogy szüksége van.

Vannak szintjei, és van, hogy saját magunk meg tudjuk oldani, de van, hogy nem. Ne félj megfelelő segítséget kérni.

A kiégés nem játék, tanít és mutat valamit.

Csak légy nyitott.

Ölellek,

Andi

és érkezem újra nemsokára.....