A transzgenerációs bizalomvesztés egy olyan fogalom, ami magyarázatot ad a mai Nővel kapcsolatban sok mindenre.
Bizalomvesztés. A férfiban. Másokban. A rendszerben. A múltban.
Honnan indultunk?
Nőként nem voltak jogaid, nem tanulhattál mert az gondolták a mi agyunk nem képes rá, nem mi döntöttünk arról mikor vállalunk gyereket és mennyit.
Semmi másról nem szólt az életünk, mint a gyerekekről, háztartásról és a férjről.
Nagyon mélyről indultunk. Nagyon sötétből.
Ezért ki kell mondanom, minden szeretetem, tiszteletem a női őseink előtt. Hatalmas erő volt bennük és ezáltal bennünk is.
De bennünk más is van. Mérhetetlen düh!!!!!
És bizalomvesztés!
Annyira mély és annyira zsigeri, annyira transzgenerációs!
Düh, lázadás, szabadságvágy. Rettegés.
Elveszett a bizalom.
Főleg mert régen és van ilyen sajnos a mai napig, hogy nem csak nem egyenlő a nő a férfival, de még meg is van ütve.
Az Abúzus minden formája fellelhető volt/van.
Ezek után csodálkozunk bármin is?
Csodálkozunk a mai női társadalmon, hogy egyik véglettől a másik végletig élünk.
Hogy végre mi akarunk dönteni, irányítani, élvezni mindent is ?!
Nem igazán.
A bizalom vesztésünk annyira gyökeret vert bennünk, hogy ha nem figyeljük meg talán észre sem vesszük, hogyan irányítja tudatalatt az életünket.
Körbe nézünk és mit látunk valójában, a Nő, aki azért irányít mindent is, mert sérült a férfiba vetett bizalma. Átgázoltak rajta, a földbe tiporták.
Azért vagyunk maszkulinok, mert nem érezzük magunkat biztonságban a férfival. Kiszolgáltatottak voltunk évszázadokon keresztül a férfinak és másoknak, a társadalomnak és azt hisszük ez 100 év alatt kigyógyul a kollektív tudatalattiból?
NEM!!!!
De a kulcs a gyógyulás. A folyamat. Az egyéni gyógyulásod, ami gyógyítja a kollektívet is.
De ennek a tengelynek két vége van. Miközben velünk ez történt, addig a férfiak kollektív tudattalanja pedig tele van megbánással, bűntudattal és besokalt a felelősségvállalástól.
Évszázadokon keresztül kellett felelősségetvállalniuk a nőkért, a gyerekeikért és egyszerűen a mai férfi nem erre vágyik már. (kivételek vannak)
Összerogyott ez alatt.
Nem képes felelősségetvállalni, ahogyan a nők sem. Csak két másik úton értek el idáig.
Nézzük meg mennyi a muszájból, elvárásból tett dolog az életben, úgy hogy nem is azt akarják valójában.
A tengely kiegyenlítődik ezzel.
A felelősségvállalástól való félelem korunk egyik legnagyobb kollektív hozadéka.
A félelem, ami megbénít.
Minden mögött ez áll. Félelem a felelősségvállalástól, félelem ha nem irányítok, akkor bántani fognak, félelem a kiszolgáltatottságtól, mert akkor szintén bántani fognak.
A női évszázados elnyomás traumatikus lelki lenyomatként él bennünk a mai napig.
Félünk felvállalni magunkat, mert annyira új dolog ez nekünk. Hol vállalhatta fel a nagyanyánk önmagát és mondta volna azt a papának, hogy én most önmegvalósítok te addig vigyázz a gyerekekre?!
EL TUDOD TE EZT KÉPZELNI?
Ugye, milyen durva?
Ha belegondolok az én mérhetetlen belső dühöm is innen származott mindig is.
Hogy sajnáltam őket, hogy segíteni akartam volna nekik, hogy átvállalok én minden harcot mert én elbírom, majd én megmutatom hogy egyedül is, mindent is, ide nekem az oroszlánt is….
Nem tudjuk elfogadni a férfi segítséget, mert a bizalmunk olyan mélységekig sérült, hogy csak saját magunkban bízhatunk.
“Engem aztán biztos nem néz hülyének egy férfi sem, meg nekem biztosan nem mondja meg mit csináljak”.
Milyen mélyről jövő szavak ezek. Mintha az elnyomott generációk hangja beszélne belőlünk.
10 lépés távolságban élünk. B és C tervekkel.
Megtudom érteni, akár mondhatnánk, hogy minden jogos a múltunk tudatában …. Meg is kell élni ezeket, hogy tudjuk honnan jönnek, rá kell néznünk, hogy a gyógyulás elinduljon….
Mondhatnád, miért megint nekünk kell Nőknek gyógyulni, dolgozni magunkon, mikor mi voltunk az elszenvedője ennek az egésznek?
Nem nekik kellene összekapni magukat és ezt a sok szörnyűséget megoldani magukban?
A tengely kifog egyenlítődni, az evolúció tudja a dolgát.
Minden a maga idejében fog történni.
Azzal, hogy mi dolgozunk magunkon, nem a férfiakat szabadítjuk fel a bűneik alól, hanem ÖNMAGUNKNAK ÉS A KÖVETKEZŐ GENERÁCIÓNAK adunk esélyt arra, hogy kibontakozzon belőlünk minden, ami évszázadok óta lehetne
Sokszor amíg fel nem ismerjük, nem is tudjuk, hogy dolgok, érzések, lenyomatok nem is hozzánk tartoznak.
Hogy annyira zsigeri generációs, hogy mi kaptuk meg gyógyítani ezt. Mi elkezdjük, de velünk ez nem ér véget. A java majd csak ezután jön.
De itt van velünk állandóan a levegőben, a hímsoviniszta megjegyzésekben, a nőknek a nőkkel szembeni elvárásaiban, a társadalmi elvárásokban, a férfi és női kapcsolatokban, az ereinkben pumpáló vérben, a DNS lenyomatokban.
A lélegzetünkben.
Akkor is, ha tagadod! Sőt, addig még erősebb és a foglya vagy!
És ebben az a legrosszabb, amikor egy nő/férfi tagadja, nem ismeri el ezt, azzal károsítja és lealacsonyítja az elődeink fájdalmát, tapasztalatait és olyan elvárásokat fogalmaz meg saját nő/férfi társai iránt, ami romboló a következő generációnak.
Hiszem és tudom, hogy ennek a gyógyulását először önmagunkban kell elkezdeni….mindenkinek magában….
És egy bizonyos “szint” után a kollektívet a Nő-és a Férfi együtt tudja gyógyítani egy másfajta kapcsolati minőséggel….
Ölellek, Andi
#volnerandicoach